Bukottak szerenádja.

A közelben a végtelen tÜzek éjjele húzódik,
Menekülök… egész a fájdalom végéig.
Keresztül látok a tükrön, s mintha ezer darabra esnék,
Látok egy roncsot, égek még.

Meghal a tűz a fekete ég reszkető szelében,
Tükrözi a gyűlöletet az angyalok szemében.
És suttognak a tűzben, merre tovább?
Lenézek egy pocsolyába, rég nem élek már.

"Gyere, vesd le mindened,
Vágyaidban csak magadat sebzed.
Miért teszed ezt mindig: hogy feltéped sebeidet?
Miért nem vágysz rá, hogy visszanyerd a hideget?
Gyere! Vesd le mindened!"

S én félelmemben megérintem a lábad,
Hideg, elhidegít a tűzben engem, s lelkem egyre csak bágyad.
De látom szikrázó szemedben,
Egyre csak táplálod fájdalmam a tűzben.

Azt mondtam, tényleg megyek,
De nem eresztesz így nem mehetek.
Hagyjatok egy utolsót lélegezni,
Vak voltam idáig, most képes vagyok látni.

De ti egyre csak méregettek.
"Az utolsó este istenné leszek?
Világít majd szívem a lángban?"
Kérdezem fékevesztett vad tusában.

Megfogod kezeim, ezt a nyugalmat kedvelem,
És elmondod, hogy többé sohasem,
Nem nevethetek, nem sírhatok…
Egy napja halott lettem, és távol vagyok.

A gyűlöleté az utolsó dal,
Átváltozok ma este.
Igen, vad leszek végre!
Bukott angyalok hadvezére.

Végh Domonkos 2007.május.6.