~*~
Csitt, csitt! Csöndbe tipegj, kedvesem az éjben! Alszik az egész ház, de leselkedik rád, édes Izabellám, a kopasz féltékeny, hiába is húztad fejére a sipkát - hiába siklasz úgy, mint hajnali tündér, mely táncol a habon, ezüst vízgyűrűknél. Csitt, csitt! Félve emeld könnyű lábaidat! Egy nesz, vagy annyi se, s a kopasz fölriad.
A levél se rezzen, a patak se csobban - csönd van, lecsukódik az éj álmos szeme, cserebogár dünnyög, hallgatja álomban, halálra bűvölve, halk éjjeli zene. Az őrködő hold is eltün szemem elül, gúnyból-e, jóságból, felhőbe menekül, nincs fáklya az éjbe, messze tűz se remeg, édes Izabellám, csak ajkad és szemed.
Nyisd ki a kilincset! de az égre - halkan! Meghalunk mindketten, ha megcsörrenik csak. Végre! - s most ajkadat virágos ágyadban - aludjon az öreg, szikrázzon a csillag, mirólunk álmodik a szunnyadó rózsa, tüzünktől bimbózik első kakasszóra. Tojást költ a galamb, dala ideröppen, míg csókolom ajkad vacogó gyönyörben.
~*~ |